Az egyetemnek van egy dékánja, aki rektorhelyettes is, mert szereti halmozni a pozíciókat. Szakmailag inkább nulla, mint középszerű. Tehetségtelen és irigy, de nagyon becsvágyó. Az egyszerűség kedvéért - de főként jellene miatt - nevezzük őt SzA(r)-nak. SzA(r)-nak van egy jobb sorsra érdemes fiatal titkárnője azon a Karon, amelyiken oktat. (A teljes képlethez ismerni kellene a feleséget is, de ez másik cikk tárgya. Röviden csak ennyit: öreg, kövér, nimfomán, nagyzási hóbortban szenved, és azt hiszi, hogy Petőfi-formátumú költő. Továbbá azt hiszi, hogy világszépe, és minden férfi szerelmes belé. Ezen kívül az angol királynő rokona - legalábbis ezt nyilatkozta 2009. június 17-én délután a Kossuth Rádió egyik műsorában. Egyszóval: futóbolond.)

A titkárnő freudi eset. Nevezzük monogramja alapján KK-nak, esetleg Kakának, mint a brazil focistát, már csak azért is, hogy passzoljon SzA(r)-hoz. Az alulróljövők inferioritáskomplexusa és túlfűtött ambíciója egyszerre dolgozik benne. Maximalista, sőt, perfekcionista. Minden elvárásnak meg akar felelni. De a tehetsége és intelligenciája messze elmarad az ambíciója mögött. Begyűjti mindenhonnan az információkat, de amikor kérdezik, diszkréten hallgat, sak sejteti, mennyi mindent tud; teljes tudását nem adja ki. Legalábbis nem akkor, amikor kérdezik. Nem akkor, amikor "titkárnő". Ez a "hivatalos" arca, amihez hozzátartozik egy teátrális, mély búgó hang. De Kakánk vágyik az elismerésre. Nem a hallgatókéra, azok nem érdeklik, mélyen lenézi őket. A doktoranduszok a vágyott haverjai, de velük szemben kettős komplexusa van. Többnek is, kevesebbnek is érzi magát náluk. Amikor a kisebbségi érzés kerekedik felül benne, kiesik a "hivatalos" formájából. Ilyenkor elejt egy bennfentes információt. Aztán még egyet. Lassanként kipakol. Egyik fiókot a másik után. Aztán az egész szekrényt. Élvezi a sikert. És a fölényt, amiben oly ritkán van része életében, a többlettudás fölényét. Nem bírja megállni, hogy ne mondjon el valami súlyos titkot. Tudja, hogy nem lenne szabad, de a pillanat olyan csábító. Most ő lehet a középpont. Aztán felismeri, hogy túl sokat mondott. Visszaszívni nem lehet, tehát próbálja jóvátenni. Amikor másokkal beszél, annak a titkát adja ki, akire az imént mások súlyos titkát bízta. Nincs tudatában cselekedete veszélyének. Nem tudja, mi az árulás. Nem is lehet őt ezért elítélni, nem lehet rá haragudni. Ő csak szerepelni akar. A figyelem középpontja kíván lenni. Majd újra mindent jóvátenni. Ilyenkor önjáró lesz. Hibát hibára halmoz, majd amikor fejére zúdul a baj, bebújik a sarokba, mint az óvodás, aki fél a büntetéstől. Miért is büntetnék? Ő nem csinált semmit. Innen már csak egy kis csavar a történeten, hogy ami van, azt nem ő csinálta. Ő nem tehet róla. Mintegy magától alakultak így a dolgok. És ezt el is hiszi. Mi több, mi is elhisszük. Hiszen amikor felveszi mély, búgó hangját, szentül meg vagyunk győződve tökéletes megbízhatóságáról. Hiszen nem tudjuk, hogy amikor mással beszél, akkor azzal ugyanolyan bizalmas és abban a pillanatban csakis ahhoz hűséges. Ő sem tudja, de néha érzi, hogy valami nincs rendben körülötte, vele, benne.

És most képzeljünk egy hálószobai idillt, nimfománt és cezarománt a közös nagy baldachinos, ingyen elkuncsorgott Rákóczi-ágyban! Nimfomán Pet...ő(f)ink az ágyban rímeket farag, a cezaromán SzA(r) pedig szövi, egyre szövi szárnyaló napóleoni terveit, arról, hogy egy napon majd igazi rektor lesz, elvégre a püspök a rokona, miért is ne, közben Kaká tehénarcára és vizeskék szemére gondol, míg reggelre ama bizonyos edénybe lóg a hüvelykujja. Ahelyett hogy máshová dugná - más helyett.